Az 1724-ből származó adatok már Szent Mártont említik a templom védőszentjének. Ezek a források a XIII. századot jelölik meg a templom építési idejével kapcsolatban, s megjegyzik, hogy körülötte temető volt, fallal körülvéve. 1730 és 1739 között két harangot öntetnek a hívek Szent Márton tiszteletére, majd 1758-ban Kálmán János kanonok küldött egy nagy harangot a templom részére. /Ez nem a mai harang./
1800-1801-ben tatarozzák a templomot, a tetejét zsindellyel fedik, belülről teljesen átalakítják. Ekkor már orgonája van a templomnak, s megtalálható a keresztelőkút a rajta levő Keresztelő Szent János szobrával.
1824-ben készült a templom mellett álló Nepomuki Szent János szobra. A 19. sz. végén többször vihar rongálta meg a templomot, így leégett a torony, villámcsapás olvasztotta meg a harangokat, melyeket a hívek pótoltak. 1901-ben ismét felújítják a templomot, ekkor kerül a Szent Mártont ábrázoló oltárkép a templomba.1909-ben, 2806 koronáért a Rieger cégtől új orgonát vásárolnak. A templomot 1925 tavaszán földrengés rongálja meg. 1928-ban kerülnek a mai harangok a templomba, az első világháború alatt elhurcolt két harang és a megmaradt, de időközben megrepedt harangok helyébe.
1929-ben megerősítik a templom falait. 1940-ben kifestik a templomot, akkor készül a Jó pásztor kép, Takács István mezőkövesdi festőművész alkotása. 1951. június 20-án újra villámcsapás éri a templomot, mely a tetőben és az orgonában okoz károkat, melyeket hamarosan kijavítanak. 1972-ben a templom, részben az Országos Műemlék Felügyelet előírásai szerint megújul. 1984-ben új sisakot kap a torony. 1989-ben újra vakolják és meszelik a templom belsejét.
1992-93-ban nyeri el a szentély a mai alakját, bogácsi vörös- kőből faragja Csíki László mester a szembemiséző oltárt. A tabernákulum, a szószék és a felolvasó állvány Fülöp András kőfaragómester munkája. 1995-ben kerülnek új padok a templomba Németországból, ekkor lesz fűthető is. 2000-ben, a 2000 éves római katolikus egyház - Nagy Jubileum - tiszteletére a templom új tetőhéjazatot kap, valamint belső meszelés történik, melynek során megújul a Takács István készítette freskó is.

A Bogácsi Tájház

Tájházunk 140 éves, ez az egyik legrégebbi parasztház Bogácson. A ház és a kerítés kőből épült, a kövek sárral vannak egymáshoz tapasztva, berendezésének nagy része gyűjtésből való. A tájház a földnélküli parasztemberek életkörülményeit mutatja be, a bogácsi palóc népviselet, öltözet is megtalálható a kiállítási darabok között. A tájház a 19. század végén kialakult háromhelyiséges parasztház. Helyiségei soros elrendezésűek, azaz egymás után következnek. A szoba-konyha-kamra beosztású parasztház alaptípusnak tekinthető. A ház rövid véggel fordul az utca felé, a ház egyetlen bejárata a középső helyiségbe, a pitvarba vezet, a többi helyiség ezen keresztül közelíthető meg. Külön bejárata csak az istállónak van. A döngölt földű szoba az egyetlen fűtött lakótér, itt látható a búbos kemence.

 

A jelenleg látható búbos kemencét Dorogi Attila, helyi épület- és kőszobrász, néprajzos építette ujjá. A Tájházunk nyitott kéménynek vagy szabadkéménynek nevezett füstelvezető szerkezete jóval fejlettebb a korabeli kéményeknél, mert ez már nem az épületen belül teríti el a füstöt, hanem a tetőn keresztül a szabadba vezeti. Fontos, hogy a pitvart is jobbára füstmentessé teszi.
A konyha szerepét betöltő külön főzőhely: a pitvar. A tűzhely a nyitott kémény alatt helyezkedett el, az asszonyok – az ilyen szegény parasztcsaládokban – olyan konyhában főztek, ahol a fejük fölött gomolygott a szabadba a tüzeléskor keletkezett füst. A ház pitvarának nyílt tűzhelye a kemence szája, vagyis a fűtőnyílása előtti padka, mely egy szintben van a kemence fenekével. A kemencét a kenyér és a tésztafélék, hurka-kolbász, hús sütésén kívül főzésre is használták: rendszerint babot, borsót, lencsét, szemeskukoricát főztek benne, még gyümölcsöt is aszaltak. A ház legfontosabb tároló helyisége a kamra, elsősorban a gabonafélék, a liszt, a korpa, a szalonna, a kolbász és más élelmezési nyersanyagok tárolóhelye.                    

A parasztházban kevesebb fekvőhely volt, mint a család létszáma. Télen elterjedt a kemence padkáján, valamint a deszkalócákon, padokon, nyáron pedig a földön alvás. A szobában egyetlen hálóágy látható. Ezen az ágyon a gazda és felesége aludt, a család többi tagja lócapadon, a kemencesarokban, földre terített szalmán vagy szalmazsákon hált. A parasztház kamrája volt a menyecskék és a felnőtt lányok hálóhelye. Télen is a fűtetlen kamrában háltak kisgyermekeikkel. Nyáron a szoba kihalt, besötétítették és jól fellocsolták a földjét, hogy hűvös legyen, és csak hűsölni mentek be. Aludni sem igen aludtak benn. Leggyakoribb nyári alvóhely a pitvar, fejjel a küszöbnek, lábbal befelé aludtak.
Az istálló a lakóházzal egybeépített, amely azonban önálló bejárattal rendelkezik. Kecskét tartottak benne, mivel igavonó állatokra föld híján nem volt szükségük, a tej és tejtermékek biztosításához kellett a tejelő állat. Az istállóban most régi használati eszközöket láthatunk: a kender megmunkálásához tiloló, gereben, guzsalyok, motolla, a kőbányászat -, kőfaragás eszközei, faszerszámok, egyéb darabok.                    

A kerítés is kőből épült, akárcsak a ház. Bogácson minden kőből épült. Vályogház nemigen volt, mert kő akadt bőven, több kőbánya is működött itt, illetve működik ma is. Már a 19. sz. végén hordtak innen köveket országszerte építkezésekhez, útalapokhoz.

Horgásztó

A Szoros - patak felduzzasztásával a fürdőtől 300m-re létesült mesterséges tó ma horgászparadicsom. A tóban telepített halak horgászhatók: törpeharcsa, csuka, ponty, keszeg, amur. Telelő telepe a vadrécének, vonuláskor pihenőhelye költöző madaraink közül a hattyúnak, vadlibának. Kellemes kikapcsolódást biztosít nemcsak a horgászoknak.